Mindig is hiányoltam a "lelkizős" pillanatokat a baráti csevelyekből, valahogy mindig felszíni gondokat osztottunk meg egymással, sosem voltak a végletekig őszinte megnyilvánulásaink egymás felé, vagy csak én vagyok nagyon hülye, hogy nem tudok rejtett tartalmakat értelmezni. Az utóbbi időkben azonban, ha egy hullámhosszra kerültünk, előjöttek a régóta várakozó témák is és kicsit beszélhettem MAGAMRÓL.
Ja, mert amúgy is nagyon önző állatnak tartom magam és ez valahogy nem vagány. Beszélni is szeretek magamról, sőt, ha csak lehet, mindent átfordítok a saját malmomra, hogy ne csak magamat marcangoljam ezekkel a gondolatokkal. Odáig is eljutottam, hogy az elmúlt pár hónapban már olyan titkokat is kitártam bizalmasomnak, amire amúgy nem vagyok büszke sem és addig, mindvégig úgy gondoltam, ezt örökre megtartom magamnak, az tuti. De vannak pillanatok, hogy egyedül marad az ember (nem mintha legvégül úgyis teljesen egyedül lenne) és apró kétségbeesés fogja el, mert valójában semmilyen szálak nem fűzik a földi élethez. Mert nem csinált maradandót, akciót, meg vagányat és hogy igazából mindenből kimaradt. Aztán egy gyenge pillanatban kiönt, később megbánja, de ambivalens érzésekkel végül is belátja, hogy jól lett ez így.
Különben is, gyáva. Egy nyuszi lelkű, nyugodt, őszinte darabka élet. De nem küszködik önértékelési problémákkal, mert objektívan kezeli saját előnyeit,hátrányait, tehetségét és fogyatékát. Harmadik személyben beszél magáról. Az baj, mert nem általános érvényű mondatokról beszélünk, hanem rólam.
Mindent kívülről szemléltem eddig, nehogy baja essen a testemnek-lelkemnek. Azokon csak én ejthetek sebet. De megölni nem fogom magam, nem is próbáltam, nem is gondoltam rá.